Tapitalizmus (Mikó Csaba: Apátlanok)

Tapitalizmus - tényleg ez volt a leghasználhatóbb az egész darabban. A zinternet sajnos azt mondta az előadás kezdete előtt 20 perccel, hogy ez a darab érdemes arra, hogy spontán betévedjünk (előtte összeettük a hetedik kerültet), de utóbb kiderült, hogy mások sem nagyon kedvelték.

Közhelyes, pesszimista, sztereotip - oké, igen, láttunk egy frissen megírt drámát (2012-ben írta a szerző egy társulatnak, amely még a bemutató előtt feloszlott, de meg nem mondom már, hol olvastam ezt), amely nem ér el sem magasságokat, sem mélységeket, nem üt meg, nem állít meg, nem gondolkodtat el, nem kapom fel a fejem... vagyis de! Nem egy híres magyar filmrendező ül néhány székkel arrébb...? De bizony! Miután felhívtam erre szíves figyelmét, mindenkori Károlyom nem átallott meleg hangon gratulálni neki, mire állítólag a rendező azt kérte tőle, hogy mondja a el a barátnőjének, hogy neki  nem fizetett senki neki azért, hogy most gratulál. Én csak azért nem mentem oda, mert a barátnőjével volt, úgy éreztem, a mi kapcsolatunk hivatalos, ő a Rendező, és én a Néző, de most mindketten Nézők vagyunk, magánemberek, én a világhír küszöbén álló Károlyommal,  ő meg a saját világhírének küszöbén, péntek este van, lehet, hogy ők is a hétben vacsoráztak, és csak véletlenül estek be, hiszen pótszéken ülnek, nincsenek kiöltözve.... gyáva voltam?

Na, de ott volt ez a darab is, amelyet jobbára jó színészek játszottak egy ötletes díszlet előtt. Többször bakiztak feltűnően, mert csak nemrég mutatták be ezt a kis rendszerváltás-lenyomatot.

Szerintem lehet szidni, csak akkor pont azt éri el, amit nem akarunk: beszélünk róla. A zelmúltnegyvenévről, a rendszerváltásról, a színház elsilányodásáról, a burkolt kormányekézésről és arról, hogy mindig minden a másik/a rendszer/isten/az időjárás hibája, és neeeem, mi soha nem tehetünk semmiről. Számomra a "tapitalizmus" kifejezés volt a legkreatívabb momentum az egészben, egy aranyos kis definícióval, de elfelejtettem már.

....és akkor most kicsattogok a családomhoz a külvárosba némi csirkére és szájkaratéra, mert ugye a család az első.

Itt láttam: Örkény Színház, 2016.01.22.

Akik mindig viccesek (meg akik nem azok) (Jonas Jonasson: (Gyilkos Anders és barátai (meg akik nem azok), 2015)

Jonassontól korábban olvastam Az analfabéta, aki tudott számolni-t, ezért megörültem ennek a karácsonyi könyvnek. A pukiporos olvasmány után (amelyet egyébként a varrónéni unokájának szeretnék adni, hátha vele is csodát tesz - bizonyos szempontból) jó folytatásnak ígérkezett, egy második lépcsőfok az olvasáshoz visszavezető spanyol lépcsőn.

És valóban, ennek tökéletes volt: már volt valami, de kicsit mégsem, felnőtteknek íródott, de nem kevéssé feszegette a világ nagy kérdéseit (csak a svéd törvényeket...). A történet érdekes, de egyszer volt, bár kicsit lassan folydogált, és sajnos a csúcspont után még sokáig folyatódott. Dicséret az írónak, hogy a hőseit végig gonosznak, ügyesnek és utálom-a-világotnak festett le, és csak nagyon kevés jellemfejlődést engedett meg. Ez olyan emberi... mert olyan nehez változunk meg alapjainkban. Lehetnek új szokások és divatok, amelyekkel megerőszakoljuk magunkat, de van valmai (velős) lény(eg) belül, a szívkoszorúér közepén... jó, tudom, mindig vannak kivételek. A szép hosszú végjátékon kívül kiemelném még a sajátos humorát, amelyet kb. 100 oldal után még a legkedélyesebb olvasó sem tud "ómármegint"-sóhaj nélkül hagyni.

Az analfabéta nagyobbat robbant - minden szempontból -, kíváncsi vagyok a 100 éves bombagyárosra és a vicckultúrájára...

Én nem tudom, hány éves vagyok (Jo Nesbø: Doktor Proktor pukipora, 2007)

El fogom felejteni, hogy elolvastam, fel kell írnom, nehogy elolvassam még egyszer.... Egyszer már jártunk így: mondtam Anyukámnak, hogy az észak-európai írókat szeretem, de ugye azok is csak pénzből élnek, ezért gyerekkönyveket is írnak, anyukám meg a kollekció jegyében megvette azokat is. Nem mintha nem érdekelne egy targoncás családfő élete, de szeretném azt hinni, hogy erről már lekéstem, hogy el tudok olvasni valami összetettebbet is, gondolatébresztőt, félelmeteset. Egyébként nem bírom az erőszakot, kivéve, ha én követem el másokon.

....szóval idén is elmondtam Anyukámnak, hogy az észak-európai írókat szeretem, úgyhogy idén is kaphattam gyerekkönyvet. Anyu azzal védekezett, hogy a fiatal eladónő ajánlotta, mondván, nem csak gyerekek élvezhetik. Mondjuk szerintem annyira nem, vagy csak 99%-ban - persze most már mindegy, hiszem elolvastam, és ezzel újra feltettem a kérdőjelet a pontra. De: ha nem olvasom el, akkor sosem tudom meg, hogy tényleg nekem való lett volna vagy sem. De: mivel ordít róla, hogy gyerekkönyv, rögtön a felső polcra kellett volna tenni, vagy továbbajándékozni. De: mindegy, mert már elolvastam, néha nevettem is rajta. És bár összességében kidobott idő volt, egy valamit mégiscsak hozott a konyhára: rájöttem, hogy tudok olvasni, amit az utóbbi időben egyáltalán nem csináltam. Kicsit olyan érzés, mint a Harry Potter könyvekkel bemelegíteni A kőszívű ember fiaira.

Amikor túl sok a valóságos elem (W. S. Othello, 2014)

Az egész a karácsonnyal indult. Károly egy kedves ember, de nem akartam korabeli kínai vázát vagy szívecske alkatú illatos gyertyát ajándékozni neki. December 23-án este még görcsösen kapartam a klaviatúrát, 24-én reggelre már csak meredten bámultam a képernyőt és ernyedten nyomkodtam az egeret.

Élményt kellett ajándékoznom - ez egyszerűen trend és menőség az ismerőseim körében.

Egyik barátnőm könyvet és annak színházi adaptációjára szóló színházjegyet vett édesapjának - ezt próbáltam volna koppintani, de egyrészt semmiben nem láttam perspektívát, másrészt, ha én is szeretném megnézni a darabot, olyat kell válasszak, amire elmegyek. Szereposztás és időpont metszetében ráböktem a W. S Othello-ra és 24-én délben elkezdem idézeteket keresni hozzá. A koncepció az volt, hogy nem árulok el semmit a darabról, csak az előadás időpontját, de a kritikákból és elemzésekből vett idézetekkel "segítem" az áldozatot, hogy kitalálhassa, mit fog látni. A szövegek olyan szempontból jók voltak, hogy Károlyt bizonytalanságban tartották és meglepetés hatását keltették (amit nem szeret), de nem került közelebb a feldolgozottsághoz. (Az már más, hogy a kritikák túlbonyolították a darabot, a látottak fényében nem ezeket választottam volna.) A darabot ettől függetlenül nagyon élvezte, többször nevetett is.

Legyünk őszinték: nekem Rába Roland (Jágó) neve elég, hogy jegyet vegyek egy előadásra. Eleget láttam már tőle ahhoz, hogy a helyszínen hátradőlhessek, és ez jó érzés! Kaszás Gergőre (Othello) nem emlékeztem, de Károly azonnal felismerte, szintén nagyon hiteles volt, sőt, mint azt megbeszéltük később: van színpadi jelenléte, ami sok színészről nem mondható el. A Cassiot ("Kázió", ahogy Jágó ejtette, az én legnagyobb derültségemre) alakító Kovács Krisztiánra sem lehetett panasz, egy hosszú részeg jelenettel brillírozott, utána azonban eltűnt. A Desdemonát játszó Földeáki Nóra számomra megfelelően nem játszott - annyira szolid, ártatlan és merev volt, ugyanakkor annyira rossz volt a tartása (csakúgy, mint az Emiliát játszó színésznőnek - M40, Vertebralis deformitások), hogy egészen elhittem neki: Desdemona egy játékbaba. (Évekkel ezelőtt láttam a Forte Társulat Kalevalájában, az egészen nagyon jó volt.) A többiekről most nem értekeznék.

Ahol a cím tartalmazza a szerző nevét is, ott gyanús, hogy belenyúltak a szövegbe - ahogy olvastam, a rendező lefordította és modernizálta magának a szöveget (jól tette), ez vonzotta be valószínűleg a tizenéveseket (jól tették). Nekünk - szégyen, nem szégyen - ez volt az első Othello előadásunk, és én kimondottan örültem, hogy értem a cselekményt, vannak kortárs politikai ki- és beszólások. A dalokat a kritika túldimenzionálta, Desdemona (kulcs)dala teljesen ismeretlen volt.

A színház előtt egy olyan barátommal találkoztam, akivel korábban párkapcsolatot ápoltam, a szakítás után azonban barátokként folytattuk az életünk. Ez Károlynak sajnos nem jelentett garanciát, úgyhogy a féltékenység drámája esetünkben fél órával az előadás előtt kezdődött, és csak órákkal az előadás után ért véget. Bevonódás, átérzés, beleélés: pipa!

(Itt láttam: "Studio K", 2015.01.24.)

Egy kis orosz romantika I. (Az Erzsébet-ligeti orosz tiszti kaszinó)

Oroszosra sikeredett a hét vége: orosz tiszti kaszinó, céklaleves, Varsói melódia.

A tiszti kaszinó úgy történt, hogy macskának megbetegedett a füle: egészen felpuffadt, mint egy fánk. Elvittem orvoshoz: ezzel kell kenni, ezzel csepegtetni, pénteken műtét. Jó. Pénteken felcihelődünk, orvoshoz el: háromnegyed óra múlva menjek vissza a cicáért, szebb lesz, mint valaha. Jó. Keresek addig kávét, a szomszédos főiskola épületében biztos van. Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy mindenki, akitől útbaigazítást kértem, következetesen más irányt mutatott, mint amit mondott. Ilyen kitartóan és hosszan én még nem kerestem kávét (az egyébként nagyon kulturált főiskolai épületben). Sétálni vittem fekete szerzeményemet a parkba. Ahogy kiléptem a hátsó ajtón, ebben a látványba ütköztem:

A portás szerint inkább ne ide kössem a kerékpárom. Jó.

Igen, ez egy kerékpártároló, nem virágosláda és nem úttorlasz, megkérdeztem a portás bácsit. Meseország, megjöttem! Érdemes lesz tovább menni, gondoltam, és igazam lett: a következő facsoport mögött a volt orosz tiszti kaszinó romantikusan bomladozó épületére akadtam.

Az épület északi oldala

Komótosan körbejártam, miközben nem győztem a saját vállam veregetni: ejjjjde rendes ez a lyány, nem mászik be sehol, pedig jujjjde kíváncsi, mi van bent, de nem mászik be, rendes lyány ez.... Körbeérve azonban rám mosolygott a szerencse: beszédbe elegyedtem az őrrel, kérdeztem, van-e itt idegenvezetés, mert elég izgalmas helynek látszik. Mondta, hogy nincs, de ha szeretném, idegenvezessem be magam az épületbe nyugodtan. Nagyon izgalmas és félelmetes volt, annak ellenére, hogy egy elég rossz szerkezetű és állapotú, teljesen üres épületről van szó. Egészen lázba jöttem.

A déli szárny

A zinternet szerint ez a terület, a mai Ómátyásföld, nyaralóövezet volt, a XX. század elején kezdték el felparcellázni. Az Erzsébet-ligetbe 1953-banköltözött be a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola (az első, 1953-54-es tanévben még Esztergomban laktak). A reáliskolában nagy hangsúlyt fektettek a sportra: vívni, birkózni, úszni, lovagolni, autót vezetni tanították a fiatalokat - összesen 14 sportszakosztály működött, de tanulmányi sikereket értek el sakkban, síben, ejtőernyős ugrásban. Feltételezem, hogy erre külön épültek, pályák álltak rendelkezésre, különösen, ha rendeztek például házi díjugrató és akadályversenyt, lovasbemutatót a szülőknek félév végén.... Túl szép ez, főleg, hogy a tanulók iskolán kívül még ráértek művelődni: a több ezer kötetes könyvtárhoz két könyvtáros tartozott. Az viszont beszédes, hogy heti 4 irodalom, 1 nyelvtan, 3 történelem óra illeszkedett bele az órarendjükbe minden évfolyamon, a gimnázium színvonalra törekedtek - még ha a tanulók átlaga ettől elmaradt. Az iskola minden eszközbeli és anyagi támogatást megkapott. 1956. nov. 4-én a szovjet hadsereg elfoglalta a épületeket, az iskola tanulóinak és dolgozóinak vagyontárgyait elvették és elrendelték az iskola kiürítését. Az elhagyott épületek, raktárak kifosztását a lakosság fejezte be. A tanulókat vidékre vitték. A tanítás alacsonyabb színvonalon, 1957-58-ban folytatódott a Vörös Hadsereg útján, mai Hűvösvölgyi úton, az iskolát 1958 őszén bezárták. Az épületekben 1991. júniusáig szovjet katonai bázis működött (Déli Hadseregcsoport néven). (forrás)
Legfőbb érdekessége a helynek, hogy az  középiskola épületében őrizték Nagy Imrét 1958-ban és a közeli reptérről vitték Romániába. (Mert hol máshol, mint Magyarország szívében, Mátyásföldön nyílt meg az első magyar reptér, 1916-ban.)

Maga a komplexum elég kiterjedt, jelenleg is ugyanaz az egyszerű, fekete kerítés futja körbe a tömböt. Lakóházak, sportpályák, fürdő és (valószínűleg) több közösségi tér működött a területen, egy másik forrás a mai színházépületet (a katonai reáliskola korábbi tornatermét) nevezi tiszti kaszinónak.  E mellett emlékeim szerint is volt egy használaton kívüli földszintes épület, melynek korlátját stilizált konyhai eszközök díszítették.

A mi kis kaszinónkról nem sok derül ki, úgyhogy leírom, mit láttam. A T-alaprajzú, földszintes épület északi oldalán oszlopsor húzódik, erre nyílnak a nagyobb közösségi terek ablakai. A nyugati részen két nagyobb terem található, a sarkokban külön női(nek látszó) és férfi mosdóval, és további két kisebb, ezek belmagassága nagy, a falakon néhol megmaradt tapéta, a tartóoszlopok fején aranyozott (értsd: sárga) dór oszlopfők, a plafonon rombuszt rajzol ki a vasbeton födém. Középen a konyha, melynek elszívó-szellőzőrendszere a keleti és nyugati oldalra is kiterjed. A középső szárnyban (a T szára) sok kicsi, csempézett helység található. Az egyikben felfedezhető az utolsó lakók nyoma: korom, csikkek és tollak. A keleti és a nyugati szárny között nem találtam átjárót, ki kellett mennem a középső szárnyon át a szabadba és a másik, párhuzamos, hasonlóan sok kicsi csempés szobával tarkított folyosón visszajönni. Itt néhány helység volt, majd megint ki az udvarra, átjáró sehol. A keleti szárnyban három helység található, a két nagyobbik plafonja és falai teljesen kiégtek, az őr szerint nem olyan régen a hajléktalanok okozták a tüzet.

A könyvtár ablaka, egy rózsával és egy bábbal

A legkeletibb csücsökben, külön bejáraton át jutottam a "könyvárba" (egyszerűen nem találtam átjárót). Ehhez az amúgy nagyon apró helységhez külön mosdó tartozott. Egyetlen érdekessége a méretén túl (kicsi, vagyis kicsi, értsd: kicsi), a virágos tetőablaka. Feltételezem, az északi hosszú oldal volt a tiszteké, a déli keresztszárny pedig a kiszolgálószemélyzeté.

A keleti szárny csücskében a kicsi könyvtár

Az Erzsébet-ligetben 2007-ben újították fel a színház épületét (ma: Erzsébetligeti Színház, itt szalagavatózott a szerző kisöccse, kis életrajzi adalék) és 2008-ban újuszodát építettek (ennek helyén korábban is fürdő állt, jóllehet a szerző határozottan úgy hitte lánykorában, hogy az a szép épület biztosan színház volt). Elvileg ez a tiszti kaszinó az utolsó felújítatlan épület a komplexumból. A XVI. kerületi önkormányzat 2007-ben kötött szerződést a Baucont Építőipari Zrt.-vel az állagmegóvásról és az őrzésről. 2009-ben Kovács Péter polgármester beszámolójában még mindig csak ígéretekről tudja tájékoztatni a képviselő testületet: 2009 végén már lesz pályázat sport célú fejlesztésre, melynek részeként felújítják az épületet. Jelenlegi tervek szerint 2015 nyarára sportcsarnokká alakítják át a kaszinót: birkózó- és vívótermeket szeretnének kialakítani.

További hangulatos képeslapok a környékről itt.

(A képek szerző felvételei.)

A lemenő nap országai (Midsummer night's tango, 2012)

Szalmaözvegységem első estéjét szőke hasonmásnőmmel ünnepeltem (anyám mondta, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, ő már csak tudja) - már-már hagyomány, hogy dokumentumfilmet nézünk, ha egyszer összeverődünk a mozipénztárnál.

Storyline: három argentin zenész megtudja, hogy finnek szerint a tangó tőlük ered és elutaznak ezt kideríteni.

Annyira steril volt a film, gyanúsan fikciós párbeszédekkel, hogy néhány kulcsjelenet magyarázatra szorult - ezekre a filmet követő beszélgetésben a rendezőhölgynél szerencsére rá lehetett kérdezni. A válaszából kiderült: minden autentikus volt, csak manipulálták a jeleneteket. Már maga a bonyodalom kirobbantása is erősen manipulált, ezt kérdezés nélkül éreztük, csak nem értünk rá foglalkozni vele, annyira zseniálisan adta elő sérelmét a finn sztárrendező a finn tangó elsőbbségéről.

A fiatalos német rendezőnek 9 év kutatómunkába került felhajtani a finn tangós társadalmat és szerezni néhány elvetemült argentint, akik személyesen kérdeznek rá, tényleg úgy gondolják-e a finnek, hogy a tangó tőlük ered (igen, így gondolják). A finneket könnyebb volt megtalálni, mivel elég szűk közösség, de a Buenos Aires-i casting alsó hangon egy hónap volt. Eredetileg argentin énekesnőt keresett, de amikor megtalálta a "bohócot, a filozófust és a dívát", tudta, hogy ők az igaziak: nem jöttek zavarba a kamerától (megkockáztatom, szívesen produkálták magukat), végig nagyon együttműködőek voltak. A 7 fős stáb Finnországban plusz egy hangmérnökkel bővült, a sok kültéri felvétel miatt - tényleg nem lehetett panasz a hangra, remélem, a "gyűjtőmunka" anyaga nem vész el, hiszen sok idős énekessel és zenésszel készült interjú  -; a két kamera miatt pedig bőven volt mit összevágni a levesbe.

Szóval, mint amikor begurul az aranyalma a vizsgálóasztalra és kísérleti egerek összevesznek rajta. A manipuláció kísérleti körülményeket jelent: nézzük meg, mi történik, hogyan viselkednek, mit mondanak, ha... és megnézték, pl. otthagyták eltévedve a szereplőket az út szélén, hátha jön valaki. Vagy pl. kivágták a tolmács fordításait a beszélgetésekből, azt a hatást keltve, hogy a spanyol és a finn főhősök "szavak nélkül" (?) is megértik egymást. Ugyanígy zavart éreztünk, amikor kiderült, hogy a főhős, aki a bőröndjébe dobta a "Finnish tango" című könyvet, valójában nem nagyon tud angolul és az út során jobban kellett figyelni rá, hogy ne szoruljon ki a jelenetekből. (Megjegyzem, a könyv borítójának ugyanaz volt a dizájnja, mint annak, amin az egyik finn főhős dobolt. Csak arra tudok gondolni, hogy a finn tangóirodalom alapműve lehetett, eredeti nyelven.) A nyelv tekintetében további érdekesség, hogy a rendező sem spanyolul, sem finnül nem tudott, szerencsére a finn utazáshoz spanyolul-angolul-finnül egyaránt beszélő tolmácsot talált. (Mázli!)

Azt persze nem tudtuk meg, hogy a tangó honnan ered, de megtudtunk egy csomó mindent a finn férfiakról. Például az egyik zenész szerint a finn férfiak olyanok szeretnének lenni, mint az argentin férfiak. Vagy hogy a tangó segít elmondani a finn férfinak, mit érez a finn nő iránt. Vagy nem mondja el, csak segít megmutatni... az 1950-60-as években, amikor ez a műfaj divatba jött, sok párt ez hozott össze. A két leglelkesebb finn zenészt elkíséri a kamera egy gyermekkoncertre, ahol cicának és nyuszinak öltözve énekelnek-zenélnek (igen, a bácsi itt ugyancsak az ominózus könyvön dobol). Azt mesélik öltözködés közben, hogy már a gyerekek szüleinek is játszottak, ezért visszajárnak. Úgy tűnik, sok finn köszönheti az életét egy cica-nyuszi tangóduónak.

Ja, és folyton megy le a nap. Buenos Airesben csak naplementés városképek vannak, a finneknél is folyton esteledik - igaz, ott kicsit később. Mintha a romantikus zene nem elég... a leghíresebb Reijo Taipale: Satumaa c. száma, érdemes meghallgatni.

Bár a fesztiválon díjat nem kapott, azért nem rossz film ez (Imdb). Nagyon szórakoztató, mi jókat nevettünk. Éljenek a finn férfiak!

(Itt láttam: 2014.09.27. Corvin Mozi)

Csodálatos Vivian (Finding Vivian Maier, 2013)

Szóval felnőtt fejjel most voltam először filmklubban. (Önszervező, baráti, rendszeres.) Azt hittem, majd vagánykodás lesz, meg téren-idő átívelő összehasonlítások és létfilozófiával átszőtt elemzések - de hagyjuk a könyvelésre a valóság felépítését fikciók alapján! Károly bedobta a dadus-témát, de kiderült, hogy csak neki volt ilyenje, majd felmerült a Searching for Sugar Man (igen!! ronggyá hallgattam akkor!), de azt is csak ketten ismertük a  társaságból. És Maiert korábbról csak én.
Messzebbről kell indítsam ezt, mint bármint eddig, de rövidre kell fogjam: kb. két hónapja 2 méter könyvet mentettem meg a szelektívtől egy barátnőm révén.Voltak olyan példányok, amelyeket kifejezetten azért hoztam el, mert kreatívkodni akartam velük, pl. Dr. W. Halász Rózsi: A mai Amerika című útikönyvét, a '40-es évek elején jelent meg. Az ég bocsássa meg nekem, de a fekete-fehér képeket kivagdostam belőle, hogy irattartó mappákra erősítsen őket némi ragasztóval, mert szerintem az dizájn. (Higgyétek el, a könyv tartalma tényleg érdektelen...)
Tehát itt állok egy halom régi kép előtt, mentek egy "jóleszezmégvalamire-tárgyat, gyűröm a gyűjtőszenvedélyemet, holnap megint gyerekkel fogom szórakoztatni magam - és jön Maier és én nem tudom kivonni magam a hatása alól. Egy zseniális fényképész - 2012 őszén volt Pesten kiállítása a Mai Manó Házban, én  konkrétan nov. 30-án délután láttam (mert én is elrakom a jegyeimet...). A portréi különösen lenyűgöznek. Az árny-önarcképes képeiben van valami határozottan Mary Poppinsos: biztosan sokan emlékeznek az 1964-es filmadaptáció azon jelenetére, amikor Bert körberajzolja Mary árnyékát az aszfalton - igen, ilyen helyre kis kalapja volt Marynek is! A visszaemlékezők egy zárkózott, határozott nőt festenek le, akit imádnak a gyerekek.... megérkeztünk. Egy Mary Poppins karikatúra. Egy anti-Mary.
Ja, a film? Egy egyszerű srác talált valami fantasztikusat - de őszintén, melyikünk ne akarná, hogy a siker részese legyen? Nem róhatjuk fel neki, hogy a film róla is szólt egy kicsit. Nem kicsit. De ne rójuk fel. Van egy íve a nyomozásának, de amit csinált, az sokkal több, amit ahogy csinálta. A képek és a zene kárpótol.
Tovább itt, itt és itt, filmek itt és itt, magyarul itt.

(Itt láttam: Művész Mozi, 2014.09.07.)